Gidaeső

Egyeseknek március 15 nemzeti ünnep, nekünk sosem volt az. Mindig más elfoglaltságot találtunk magunknak. Az idei évben ez egy házimozi lett.
Épp falaztam a nyúlólat, mikor Robi azt mondta, neki nagyon gyanus az egyik kecskelánykánk, Timi. Mintha guggolgatna, és hát szaporán veszi a levegőt,lefekszik, fölkel. Ismerve engem, valamint végigkísérte már pár szülésemet (egészen pontosan négyet), nálam ugyanezek voltak a tünetek. Olyan fura, figyeljük. Hát figyelte. Egyszer csak szól, hogy akkor most tegyük át a szülőszobába, mert fekszik és nyom. Nosza hajrá, áttessékeltük. Fél óra múlva kibújt az idei év második gidácskája, kis bakocska.

Timi első gidája

Húúú, de pörögtünk mi is. A gyerekek is pont kint voltak, láttak mindent. Egy születés hatalmas dolog, őket sem lehetett lenyugtatni.

Másnap az újdonsült kecskemami barátnője (Zizi) nagyon mekegett. Gondoltam hiányolja a társát, így visszatettem őket a többiekhez. Nem volt semmi gond, hamar megszokták egymást, megszaglászták a többiek a kicsit, óvatosan megterelgették. Késő délután, amikor mentem az esti etetésre, illetve zárni az istállót, hatalmas mekegésre érkeztem. Gondoltam, valami baj van, tuti valakit a sarokba szorított a két lüke a csapatban (Zsóka és Lucifer a két zakkant nálunk). Beérkeztem, hát Zizi feküdt, hatalmasakat nyomott. A magzatvíz már elfolyt, a fejecske pedig éppen akkor bukkant elő. És itt leállt. Csak nyomott, csak nyomott. Semmi. Bementem hozzá, akkor láttam, hogy csak az egyik lábacska van kint a kicsi feje mellett. Óvatosan benyúltam a másik lábát kitapogatni. Éreztem, hogy csuklóban van hajlítva. Kicsit visszanyomtam, és sikerült kiegyenesíteni. Ki is bújt a lábacska. A következő tolófájásra meg is született a csodaszép kislány!

Zizi első gödölyéje

Mindenki jól van. A kétnaposak már kóstolgatják a szénát, és ugrándoznak nagyokat. Hamarosan nem lehet majd lépni az istállóban, jó hogy nekiállunk a kifutójuknak végre!

Mi kell a házba?

A mondás szerint asszony kell a házba. A rossz nyelvek szerint ez inkább Kőműves Kelemenné féle építészetet jelent. Nos, nálunk is sokminden kerül a falba...asszony ugyan nem, és semmilyen emberi testrész, de állati, növényi annál inkább.
Ugyanis az egyszeri városból kiszabadult szellemi munkás, amikor gazdálkodásra adja a fejét, kitalálja, hogy építeni kellene ezt-azt. Persze, ha sok alapanyagot hozat, akkor olcsóbb. Hogy nem használja fel egyszerre, sebaj, eláll, meg nem romlik, legalább tudnak a gyerekek is mivel játszani. Ilyen pl a homok, a sóder, ami a betonhoz, vakolathoz, habarcshoz kell. Igen ám, csakhogy amennyiben tényleg nem használjuk el az egészet, úgy a gyerekek tényleg birtokba veszik a maradék anyagokat, és ha még várunk is pár hónapot, ne adj' Isten egy-két évet, akkor a természet is ráteszi a kezét a drága pénzen megvásárolt, és bár egyenlőre fel nem használt alapanyagokra, amikkel az egyszeri falura költöző városi gazdálkodó még szeretne valamit kezdeni.

Így volt ez nálunk is. Két, vagy három éve hozattunk kb 5 köbméter homokot, 3 köbméter sódert. Azóta abból élünk, foltozgatunk, falazgatunk, betonozgatunk. Lassan a végére érünk. Persze mindemellett elkészültek az eredeti célok is, úgysmint egy terasz, illetve egy szoba.
Az istálló azonban folyamatos renoválási terület, ugyanis az állatok mindig rongálnak valamit. A szeretett, hasznot hozók is, de a patkányok főleg. Így esett, hogy az esős napokon a gyerekek értékes alvásidejének nagy részét az istálóban töltöm vakolással, patkányjáratok betömésével, nyúlól falának építésével. Igenám, csakhogy először ki kell bányásznom (szó szerint ki kell termelnem) a homokot, a sódert a fű közül, illetve a játékhalmok alól. Ez nem is jelent problémát, viszont a gyerekek a hétvégén a nagy gidaesőben megtalálták a pálinkáshordót, amibe még nyáron szedtünk pálinkának való cseresznyét, és persze azóta sem vittük el kifőzetni. Na, hogy, hogynem a gyerekek kimerték belőle a levet, és azzal építettek a homokvárhoz patakot. Ezt a homokot vittem én be ma az istállóba, és kevertem be habarcs-vakolatnak... azt az illetfelhőt! Amúgy nagyon finom volt, de már a szagtól becsíptem. A kecskék kifeküdtek, a malacok meg elkezdtek fogócskázni. A párom mondta, hogy nem páratartalom volt az istálóban, hanem piatartalma a levegőnek.... A fal azért megépült, de szerintem majd holnap fogom még egyszer átnézni a vízmértékes ölesléccel, addig hagyom, had párologjon az alkohol. A nyuszik jól fogják magukat érezni ott, tán még fűszerezni sem kell annyira majd a vacsorát... aromás húsú nyulakat tenyésztünk. :)



És végre!!!! Megszületett az idei év első gidácskája tegnap! Egy csodaszép kislány! Hatalmas, erős, kicsit lusta. Két kortyot szopizik, aztán abbahagyja. Fejlődik szépen. Anyukája második gidája. A füle az apjáé. :)

 

Itt még a szülőszobán

Itt már az akolban jól megférve a tyúk mamival



Fenékig tejfel

Bizony, azért nálunk a kicsi gazdaságunkban sem minden fenékig tejfel. Egy terhesség, egy születés szinte mindig ingatag folyamat, mindig jelen van az eshetőség a komplikációra. Hiába, egy élet készül önállósodni. Az, hogy az előző pár hét, hónap alatt hogyan fejlődött, hogy mindent megkapott-e apai, anyai oldalról, az pont a születéskor és az első pár órában derül ki. Addig védve volt, „nem volt más dolga”, mint fejlődni. Most viszont elérkezett az idő a világra jövetelre. Ezek nagyon érzékeny órák. Erősnek lenni a megszületésre, képesnek lenni önálló légvételre, kiadni az első hangokat, hogy anya megtaláljon, észre vegyen, segítsen, lábra állni, de legalábbis elkúszni az életet jelentő cicikig. Az életben soha még ennyi munkája nem lesz az újszülöttnek.
És ez félelmetes és csodálatos! Csoda, ahogy a természet az esetek nagy többségében elrendezi a dolgokat, és félelmetes, mert mi, kívülállók nem sokat tehetünk. Együtt nyögünk, együtt nyomunk, biztosítjuk a kényelmes fekhelyet, de másban nagyon nem tudunk segíteni. Ez kettejük dolga, a születő és a szülő hatalmas csapatmunkája.
Sajnos azonban van, amikor nem következik be a várva-várt csoda. Van, amikor valami, valamikor félresiklik, és a kicsi hátránnyal indul...vagy el sem tud indulni az életben. Szomorú.
Ez történt nálunk is tavaly. Harmadik anyakecskénknél megindult az ellés. Sejtettük a pocakméretből, hogy több kicsit hordoz. Láttuk a tüneteket, kapart, kereste a helyét, lefeküdt, fölkelt. Szépen haladt a folyamat. Aztán egyszer csak megindultak a tolófájások. Anyakecsónk nyomott, és csak nyomott. Semmi. Még a vízzel teli burok sem akart távozni, ami tágítaná és nedvesítené a szülőcsatornát, annyira szűk volt a péra nyílása. Jött a jól begyakorolt gátvédelem. Kicsi kecske hatalmas anyai visítások árán megszületett. Anyája nagyon örült, kicsit lecsutakoltam, elétettem, azonnal tisztára nyalta.
A szülés azonban folytatódott. Megjelent egy láb... aztán még egy. És semmi. Csak nyomott az anya, csak nyomott. Látszott, hogy itt bizony baj van. Kiáltottam a férjemnek, de ő még jobban tanácstalan volt. Persze, hiszen én jártam jobban utána a kecskeszülésnek, a felelősség is az enyém. Teljesen szabálytalanul, néhány anatómia cikket és szülésélettan tanulmányt átolvasva, pár videót megnézve kénytelen voltam a lábacskák mellett benyúlni a szülőcsatornába. A két láb úgy tűnt, egy pár, a feje viszont elakadt a kicsinek. Fejtetővel akart előre kibújni. Nincs idő várakozni, cselekedni kell. Élet-halál küzdelem folyik. Nosza, visszanyomtam a fejét és a másodszorra előbukó lábat is egy kicsit, majd sikerült az állát megemelnem, így anyai nyomásra bevezettem a fejét a szülőcsatornába. Enyhe húzással segítettem világra a kicsit.
Szép lett volna a történet, azonban a kicsi vett két levegőt, és többet meg sem mozdult. Hiába dörzsölgettük. A szíve alig dobogott, a nyelve lila volt már. Elvesztettük sajnos. Valami történt szülés közben, hiszen egy szép fejlett kis bak volt. Nagyobb, mint az elsőszülött nővére. És mégis. Lehet méhlepény? Vagy túlnyúltak az idegek, ahogy beakadt a feje? Bármi lehetett. Már sosem tudjuk meg. Anyát viszont sikerült így megmenteni, hiszen az állatorvos még órák múlva tudott volna csak kijönni. Kitolási szakban lévő anyát még órákig váratni.... na ez a kínzás.
A kicsi lány kecske sincs túl jól, neki a mellső lábai állnak furán. Gondolhatnánk fertőzésre, tápanyaghiányra, genetikára. Sokat gondolkodtunk.
Kizártuk a tartási hiányosságot, hiszen már két anyánk is szült, egészséges gidákat. Ugyanazt eszik, ugyanúgy tartjuk őket. A fertőzést ugyanezen okból kizártuk. Genetika? Egyéb méhen belüli ártalom? Sosem tudjuk meg. Sajnos így nem lesz sokáig életben ez a kicsi gödölye sem.
Ugyanakkor, ha genetikai gond, el kell gondolkodnunk az anyakecske sorsán is. (Apakecskének csodaszép gidái születtek a gazdájánál is, és már nálunk is.) Szeretjük, csodaszép fehér anya, de mégiscsak haszonállat. Tartsuk még? Ne tartsuk? Mi legyen?
Rettenetes dolog életről, halálról dönteni. Az orvosoknak könnyebb. Nekik az életre kell törekedni. A gazdának sokkal nehezebb. Nekünk már figyelembe kell venni a várható és az elmaradt hasznot, a megtérülést, és mindenek előtt az állat egészségét, jólétét, szenvedésmentes életét, humánus halálát. És minderről dönteni kell. Mindig, nap, mint nap. És ez nagyon nehéz. Meghozni egy olyan döntést, amit a természet már meghozott korábban. Nekünk csak rá kell bólintani, el kell fogadni. Egy dolgot tehetünk, minden tőlünk telhetőt megteszünk. Hogy az ilyen esetek után is tudjuk folytatni a gazdálkodást, hogy tudjuk, ez benne van a pakliban, és tudjuk, nem rajtunk múlott ennek a két kicsi gidának a sorsa.
Nagy levegőt kell venni, és folytatni kell.

Remélem, idén nem lesz komplikáció. A tavalyi három anyából kettő van meg. A fent említett csodaszép anyakecske végülis elkerült egy másik családhoz a gidájával együtt. A kicsi lába csodák csodájára meggyógyult. Maszíroztam, illetve az anyjának rengeteg bodzaágat vágtam, hátha az anyatejen keresztül tudok a kicsin segíteni. Sikerült! De ez egy másik bejegyzésre tartozik.

Jelenleg a két "öreg" mami, illetve négy előhasú fiatalasszony élvezi a mindenórás lét örömeit.



Idén is ikrek lesznek a főmaminál (Sári)



Már nagyon elege van. Ő a másik a tavalyiak közül. (Zsóka)
 

Mindennapi kenyerünk

Amikor éppen nem a földet túrom a kertben, vagy nem kakis pelusokat cserélek, vagy teszem a rendet hat ember után (amiket már iszonyatosan nagyon úúúúúúúúnoooooooook!), akkor neki tudok állni a kenyérnek.
Már évek óta én készítem a család kenyerét. Voltak kihagyások, minőségben, igényességben visszaesések, fellendülések. Az az igazság, hogy mindenre, amit főzök, sütök, általában is elmondható, hogy az elsődlegesz szempont az, hogy "egészséges" legyen. A következő a sorban a "finom", ezt a "sok" követi, majd a legeslegutolsó utáni az, hogy hogyan néz ki. Szerencsés vagyok, a családom nem finnyás (hihi, próbáljanak azok lenni, éhesek lesznek). Megesznek majdnem mindent, de legalábbis mindent megkóstolnak. (no, miatt a "majdnem" mindent megesznek okból kifolyólag vannak malacaink, mert azok aztán tényleg mindent megesznek...a hagymán és a kukoricadarán kívül. Van eszük.)
DE, és ez egy nagy de, attól még, hogy finom, meg egészséges, meg sok, én sokszor hiányosnak érzem az ételt. A szemem nem lakik jól. Sajnos egyenlőre nincs sok lehetőségem szépeket is készíteni, de már egyre többször törekszem rá. Első lépésként elhatároztam, hogy a kenyeret ezentúl sütni fogom, nem a kenyérsütőre bízom a dolgot. Eddig is én dagasztottam (azaz inkább összegyúrtam, mert dagasztani nem tudok), mivel évekkel ezelőtt tönkrement a kenyérsütő lapátmozgató szerkentyűje (a férjem azonnal mondani a pontos meghatározását). Viszont elérkezett az idő, hogy én pepecseljek a kenyérsütéssel (is). Jelenleg túrom az internetet, nem tudok betelni példának okáért Limara oldalával. De a Facebookos oldalon is sokat tanulok, lelkesedek.
Így készült el ez a másfél kilós kenyér, az első.

Ugyanis ha csak 70-80dekásakat sütök, akkor minden nap tehetném. Viszont azért arra tényleg nincs időm, azaz mivel enni kell, így mástól veszem el (nem, nem a pihenéstől!) Nekiálltam hát egy dupla adagos kenyérnek. És bejött! Simán dupláztam a menyiségeket, majd lassabb tűzön, tovább sütöttem. Nagyon finom lett. Persze a családom éppen ezekben a napokban evett kevesebb kenyeret (mindeig valami más volt a vacsora), íg nagyon sokáig ettük. És érdekes, hogy kb két napig szikkadt, majd megállt, és egy hét után is ugyanolyan volt, mint három naposan. És nem penészedett, vagy savanyodott, mint a bolti, de nem ám! Ma folytatom a hadműveletet, újra duplázok, ezúttal egy teljeskiőrlésű csodát sütök.

Szép napot!

Csibe inkubátor

A múltkor már említettem, hogy előszeretettel segítek azoknak a kiscsibéknek, akiknél látom, nem nagyon van erejük világra születni. Ennél a fürj generációnál ez olyan 15-20 csibénél történt meg a 102-ből. Sajnos a kelés utáni reggelre kettő általam segített picurka nagyon feladni készült az evilági életet. Gondoltam, várok még néhány órát, aztán meglátom, mi lesz. Sajnos mire újra odajutottam, az egyik csibe feladta, a másik is nagyon gondolkozott. Csak tátogatta a csőrét, magáról mit sem tudva ájultan. Hiába, a keltetőre szükségem volt, így kénytelen voltam kivenni, és a többi közé telepíteni.
Tisztában voltam azzal, hogy ha ezt a magatehetetlen csöppséget beteszem a már 1-2 napos, vígan szaladgáló kannibál banda közé, kb negyed óra múlva már semmi nem maradna belőle. Ekkor eszembe jutott egy falumbéli gazdaasszony ötlete. Ő egy befőttesüveggel lámpáz a csibéknek. A lámpa felmelegíti a befőttes üveget, a csibék pedig hozzábújnak, mégsem égetik meg magukat, és nem is tapossák össze egymást. Nos, ebből kiindulva alkottam meg a huszonegyedik századi csibe inkubátort.


Csibe inkubátor
 

A lámpa közelébe tettem, így a 60-as izzó finoman felmelegítette az üveget. Nagyon kellemes meleg volt az üveg. A kis kábult csibe hallhatta a többiek élénk, hívogató csipogását, mégsem volt veszélyben.
Csakhogy ez még nem lett volna neki elég. Ez kevés az életben maradáshoz. Nosza elő a fecskendőt, és két-három óránknt egy-egy csepp almaecetes vizet próbáltam belediktálni. Eltelt egy nap. Csak felüdt, csak pihegett. Semmi nem látszott. Másnap reggel félve mentem etetni a csibebandát. örömmel láttam, hogy még él! Nem festett túl jól, de élt! Fecskendő, almaecet. Mikor kivettem az üvegből olyan mérhetetlen visításba kezdett, hogy a többi azonnal elkezdett menekülni. DE A SZEME NYITVA VOLT! ENGEM FIGYELT! PRÓBÁLT MENEKÜLNI! Hurrá!!! A fecskendőből egy csepp vizet kinyomtam, abba belecsípett, és egyedül lenyelte. Majd a következőt, és a következőt. Három-négy adag után nagyon elfáradt, eldőlt. Visszatettem az üvegbe. Néhány óra múlva megismételtem a műveletet. Mikor visszatettem, szeretett volna a többivel szaladni. Áttettem hát, de még nagyon nem tudott megállni a lábán. A többi azonnal nekiesett. Gyorsan kikaptam a piranhák közül, vissza a kis üvegébe. Beszórtam neki kis ennivalót, és belecsípett! Első szem magdarab! Ezt folytattuk egész nap.
Másnap az első itatás után, amikor a többinek is adtam enni, tahát nagy volt a békesség és az elfoglaltság, kivettem a kis túlélőt, beengedtem a többihez. Kicsit csetlett-botlott, de már egyik sem akarta megtámadni. Néhány perc múlva eltűnt a szemem elől, és azóta sem tudom megkülönböztetni a többitől. Ennek már három napja. Mindenki ép és egészséges, lassan egyhetes nagycsibék! 101-en vannak (mint a dalmaták, nagykedvenc a gyerekeknél).


Csak a statisztika kedvéért, 109-ből 103 indult meg, ebbőt 101 maradt életben az első héten. Ez 98%-os kelési arány. Csodás! Nagyon jó tenyésztojásokat vettünk (tudok elérhetőséget adni, ha valakit érdekel), és biztos vagyok benne, hogy az új keltetőgép is felelős ezért a teljesítményért. A fejleményekről még beszámolok.

Szép napot!

Érdemes segíteni kikelni a kiscsibének

Már régóta szerettem volna megírni ezt a posztot.
Hol is kezdjem?
Egy születés mindig olyan bizonytalan. Legyen szó bármilyen élőlényről. Akár növényről, akár állatról, akár emberről. Pici, törékeny, kiszolgáltatott kis lény. Ideális körülmények között életképes, fejlődésképes, egyáltalán megszületni képes. DE! És ez itt egy hatalmas DE! Mi van, ha nem ideálisak a körülmények? Jelen esetben tojásokról, kiscsibékről beszélek. Igen, sajnos nem mindegyik tojás egészséges tyúktól származik, vagy egészséges kakastól, vagy ideálisan volt tárolva, vagy keltetve, vagy,vagy,vagy. És itt nagyon sok a hibalehetőség.
Mindig nagy dilemmában vagyok. Segítsek, ne segítsek. Évek óta keltetek, évek óta segítek, ha kell. Mégis, minden egyes kelő csibénél mérlegelek. Sokan úgy tartják, nem kell segíteni, mert „ha magától nem tud kibújni, nem életképes”, vagy „hagyd a természetre” vagy „ez az élet rendje”. És még sorolhatnám. Nos, igaza lehet. Csak nézzük meg, hány megszületni képtelen csecsemőből lett felnőtt, hála a gyors, precíz orvosi segítségnek. Hány olyan baba tudott világra jönni, aki téraránytalanság, vagy akár a méhszájat elzáró méhlepény, vagy bármi, rajta kívül álló ok miatt egyszerűen nem tudott kibújni. A kicsi maga egészséges volt, de mégis, a körülmények nem neki kedveztek. Oké, kicsit meredek a párhuzam. Itt mégis egy emberről van szó, és nem egy csibéről. Nos, igen, de mégsem. Mert csupán annyi a különbség, hogy én nem orvos vagyok, és nem kórházban vagyunk. De egy élet akar megszületni, aki valamiért nem tud. És nekem van eszközöm ahhoz, hogy segítsek neki. Akkor ne tegyem meg??? Igen, veszélyes. Igen, meg is halhat a kezeim között. Igen, lehet, hogy segítség nélkül is ki tudna bújni... igen, lehet, hogy ha nem a tojásba fullad, akkor a következő pár napban, hétben fog meghalni. Igen, lehet, hogy mégis felnő, és nemzőképtelen lesz. Lehet. Sok a lehet. De ezek mind csak esélyek. Lehet, hogy teljesen egészséges felnőtt lesz, és csodaszép csibéi lesznek, mert tényleg lehet, hogy nem a genetikájával van a gond, hanem egyéb ok szólt közbe, amiről ez a csibe nem tehet.
Szóval ott a csibe, ott vagyok én, szó szerint a kezemben a lehetőség, és a csibe esélye az életbemaradásra. Hát megadom neki.
Négy éve keltetek, négy éve segítek. Nagyon kell tudni, mit csinál az ember. De ennyi tapasztalattal az idei első kelésbe csak egy csibe fulladt bele a 103-ból. Ő is reggelre. A már kikelt csibék nekigörgették a többi tojásnak, és beragadt. Pont ráfeküdt a levegőlyukra (nem tudom, hogy hívják) és reggel már nem mozgott.
Hogy mennyi marad életben? Nem tudom. Azt sem tudom, hogy akik elhullanak, miért teszik, és egyáltalán nem biztos, hogy azok, akiknek segítettem (olyan 15-nek). De a kezdet megvan. Kibújtak. Van, aki gyenge, és igen, talán nem fog megerősödni. De ezt már tényleg a természet dönti el. Én megadtam az esélyt neki, nyugodtan nézhetek tükörbe.
Ha bárki kérdezi, segítsen-e kikelni a csibének, annyit mondhatok, hogy igen. Értsen hozzá, tudja, mikor kell belenyúlni, tudja, hova nyúl, milyen erővel, milyen irányba. Tudnia kell, hogyan bújik ki a csibe, és azt kell imitálni. Tudni kell, hogyan fekszik a tojásban a csibe. Igen. De legfőképpen meg kell próbálni! Én is elkezdtem egyszer, és nagyon féltem. És sajna nem mindegyik maradt életben. És tudom, hogy ezután sem fog mindegyik életben maradni. De legalább megpróbáltam. És ha az illető, aki kérdez megpróbál segíteni, és mégsem sikerül, ha mégis meghal az a kicsi jószág, csak annyit mondhatok, hogy ne legyen lelkifurdalása. Nem mindig tudunk segíteni. De a szándék még mindig nagyon, nagyon fontos!

A fele kikelt

 

Kis segítség



Hány a fürjcsibe?