Nos, valójában egy baranyai ezer fős falucska belterületét nem lehetne „farmnak” nevezni. A farm egyfajta önellátó tanyasi gazdaság. Én mégis joggal mondhatom el erről a kis birtokról ezt a jelzőt. Amikor ide költöztünk ugyanis nem volt sem víz, sem villany, kerítés is csak az utca felől. A ház elhagyatott, romos, évek óta lakatlan, csapok leszerelve, csillárok összetörve. Az örökségünk két darab szú rágta szekrény.
A melléképület egyes részei sosem voltak használva. Gyümölcsfák telepítve, elvadulva. Amelyik nem tetszett a tulajnak, kirángatta traktorral (piros diót is). Amikor megnéztük a telket, derékig érő fű volt mindenütt. Három éves kisfiam el tudott bújni benne. Igazi tanya, épp csak a Földhivatali bejegyzés szerint nem az.
Mi mégis megláttuk benne a lehetőséget.
Kicsit ferdítettem ugyan az előbb, hiszen volt víz. Évtizedek óta elhanyagolt ásott kút. Jó mélyen volt a víz, de legalább nem volt tele szeméttel. Öntözni, vakolatot, betont gyártani indulásnak jó volt. Gallonokkal hordtuk városi lakásunkból az ivóvizet az építkezés alatt.
Áram is volt... a villanyszerelő figyelmeztetett, nehogy véletlenül bármit is beledugjunk egy szem földelt konnektorunkba, hacsak nem untuk meg az életünket. Igazából jobb, ha fel sem kapcsoljuk a biztosítékokat. Nem nagyon bízhatott bennünk, mivel azonnal kiszedte a falból a villanyóra után a vezetéket, és nemes egyszerűséggel elvágta. Ez a „falból kiszedés” nem volt túl nehéz, erőt próbáló tett, ugyanis a vakolat jórészt homokból állt. Tudjátok, amikor a vizes homokból készítünk homoksütit, aztán az megszárad a napon. Nem törik, omlik össze, kicsit kemény lesz. Na, a vakolatunk egy fokkal volt talán keményebb...talán...egy fokkal.
Az áramszolgáltató szakembere annyit mondott, hogy az oszloptól kell újra behúzni az áramot, nem is baj, hogy nem használjuk....
Nos, a fenti két közművet azóta telepítettük. Gáz és szennyvíz azóta sincs.
Összességében úgy hiszem, nem álltam messze a valóságtól, mikor „tanyának” neveztem ezt a telket a honfoglalásunk idején.
Jellemző városi rokonainkra, hogy komplett hülyének néztek minket....a barátaink is. A különbség annyi volt, hogy a rokonság rengeteget segített az építkezésben, költözésben. Mielőtt megvettük volna, minden áldott nap próbáltak lebeszélni, meggyőzni minket, mennyire nehéz és kemény falun az élet, hogy mennyire sokat fogunk majd nélkülözni. Még szerencse, hogy nem hittünk nekik. Nagyon el akartunk költözni, és nagyon szerelmesek lettünk ebbe a telekbe.
Egy hónap alatt megfeszített tempóval, de kifestettünk egy szobát, lebetonoztuk a fürdőt, lett központi fűtés és vezetékes víz. Elektromos vezeték csere az egész házban, és el lehetett kezdeni vakolni a lyukakat, leszedni a centi vastag festéket, és újra festeni a pergő vakolatot. Nem szeretnék untatni senkit a részletekkel, túl vagyunk rajta. Tényleg nagyon sokat köszönhetünk a szüleinknek, öcsém barátainak. Beköltöztünk. A többi munkát azóta bentlakással végezzük. Elköltöztünk. Elköltöztünk, mert el akartunk költözni.
Azonban végig őriztük az álmunkat. Már-már az általános iskolás cserkésztáborokat idézte a hangulat, amikor az egy éves lánykám kádjában fürödtünk le négyen, ugyanabban a vízben, mivel nem volt más lehetőség. Egy szem csap volt a házban...lefolyó nélkül. Nem vesztettünk a lelkesedésünkből a vizes tűzifa láttán, sem akkor, amikor csak gőzölgött, füstölt a kazánban, de semmi lángja nem volt. Felöltöztünk. Vagy amikor kilyukadt a kazán, és újat kellett venni (amiről persze a fűtésszerelő apósommal karöltve tudott)...részletre. Nem veszett a lelkesedés akkor sem, amikor a szippantós autó nem tudott bejönni a hatalmas hó miatt, sem akkor, amikor olyan vihar tombolt a fejünk fölött, hogy beleremegtek az ablakok, majd miután elvonult a vihar, az áram ment el. Kicsit azért megszeppentünk, amikor heteken keresztül befújt a szél a vetemedett, csukott ablakokon, és kicsit aggódtunk, hogy hogyan lapátoljuk le a 20 centi vastag havat a padlásról, mielőtt a fejünkre olvad.
Töretlen lelkesedéssel, és önbizalommal szereztük be az első hízó csibéinket, mindössze két hónappal a telekvásárlás után. Soha, egyikőnknek sem volt baromfija. Nekem voltak papagájaim, de hát össze sem hasonlítható. Hogyan etessük, mivel etessük, hogyan tartsuk és hát nekünk kellett levágni, pucolni, darabolni. Megtanultuk. Megtanultuk, mert meg akartuk tanulni.
Azóta töretlenül haladunk, fejlesztünk, építünk, felújítunk. Sokan kérdezik „nyertetek a lottón?”. Nos, nem, nem nyertünk. Nem is lottózunk. Egészen egyszerűen nem tévézünk, nincs okos telefonunk, és nem vásárolunk havi szinten új ruhákat. Az élelmiszer 80 százalékát magunk termeljük, a lyukas nadrágokra foltot varrok. Megtanultunk betonozni, vakolni, villanyt szerelni, nyulat, tyúkot, libát, kacsát, gyöngyöst, disznót, kecskét tartani, tenyészteni, fejni, tejet feldolgozni és levágni, darabolni, elkészíteni, megfőzni. Megtanultunk fát metszeni, permetezni, öko konyhakertet művelni, tartósítani, savanyítani, pálinkát, cherryt készíteni. Megtanultuk úgy nyírni a füvet, hogy azt a fűevő állatkáinknak még oda adhassuk vacsorára. Megtanultuk az alap állatgyógyásztani kezeléseket, így nem kell minden hasmenésért, sántításért kihívni az állatorvost. Megtanultunk úgy élni, hogy ne nagyon vegyünk semmit, mindent hasznosítsunk, és tényleg csak azt dobjuk ki, amit már semmire nem tudunk használni.
Tetszik az új életünk. Nemcsak az elveinkhez vagyunk hűek, hanem a józan parasztész is ezt az életvitelt adja a kezünkbe itt, ezen a birtokon, szimbiózisban a természettel. Tetszik, hogy folyamatosan tanulnunk, fejlődnünk kell, mert nap mint nap újabb kihívás elé állít az életmódunk. Nem állhatunk meg, nem ülhetünk le. Igen, a nap végén bedőlünk az ágyba, de a jól végzett munka öröme látszik az arcunkon. Elmondhatjuk (mi igazán, tényleg elmondhatjuk), ma is tettünk valamit.
Megcsináltuk, mert meg akartuk csinálni.
Életmódot váltottunk, mert azt akartuk.
És immár ezt tanítjuk, ezt a mintát adjuk át a gyerekeinknek. Mind a négynek. (ma van a harmadik csibe, Miki második szülinapja!) Mert fontos számunkra, hogy minőségi életet élhessenek, és felnőttként ne az alapokkal kelljen nekik (is) kezdeni a takarítást, építkezést (a fejben lévő alapokra gondolok).
Más. Tényleg az. De nem nehezebb, vagy kényelmetlenebb. Persze, messze van, dolog van, állatszag van. A városban meg szmog. Itt látjuk a csillagokat. Nem csak egy-egy látszik a fényszennyezés miatt, hanem egész csillagképek. Itt csönd van, tücsökciripelés, téli madáretetés, állatsimogatás, fára mászás, hócsalád és hóangyal kórus készítés.
Ezalatt a néhány év alatt rájöttünk, hogy az ég világon minden azon múlik, hogy az ember valamit akar-e, vagy sem. Ennyit kell eldönteni. És ha eldöntöttük, akkor úgy cselekszünk. Vagy keresünk egy újabb célt, vagy teszünk lépéseket a célunk elérésének érdekében. És kudarc esetén vagyunk-e annyira állhatatosak, hogy újra és újra előröl kezdjük, tanulunk a kudarcokból, felállunk, és újra neki futunk. Befogjuk-e a fülünket és kitartunk-e. Megjegyzem az egészben a „fülbefogás” a legnehezebb lépés. Nem meghallani az eltántorító kedves emberek tanácsát.
